2022.07.30.
Mit tegyünk, ha nagyobbacska gyermekünk matricaként tapad ránk, ha nehezen válik le rólunk, ha csak velünk szoros közelségben érzi igazán biztonságban magát?
Kisgyerekek, bölcsit kezdő apróságok gyakran választanak maguk számára egy olyan plüsst, rongyit, mely átmenetet képez számukra a szülő valós jelenlétéből fakadó biztonságérzet és a már belsővé tett biztonságérzet között. Ha csak átmeneti - élethelyzetre reagáló - a gyermek fokozott megkapaszkodási igénye, akkor némi pluszszeretettel, biztonságérzetet erősítő játékkal (kicsiknél a kukucs-játék, nagyobbaknál a bújócska) újra megteremthető a belső biztonságérzet.
Ha az ÉLETET táncparkettnek tekintjük, akkor a leggyakrabban ellejtett táncunk a távolodás-közeledés folyton hullámzó csikicsukija. Ha túl közel a másik, távolodni kezdünk, és ha túl messzire elkalandozunk, akkor utána iparkodunk a jól ismert ölelésbe.
Világot felfedezni, új dolgokat megtapasztalni nem lehet az anyaölben ülve - de az izgalmas, esetenként felkavaró külvilágból származó élményeket legjobban a szülőhöz visszatérve lehet feldolgozni, személyiségünkbe integrálni!
Ezért aztán már kicsi kortól járjuk ezt a táncot, de néha előfordul, hogy a koreográfia hibássá válik, és csak a közelség lépéseit járja újra és újra, vég nélkül a gyermekünk.
Többnyire akkor fordul ez elő, ha a külvilágot nagyon fenyegetőnek éljük meg (pandémia, háború), vagy ha a családban veszteség következik be (válás, haláleset). Vannak gyerekek, akikben ilyenkor a félelem erősebbé válik a kíváncsiságnál.
1. SOHA NEM FOGLAK ELENGEDNI
A játék lényege a szerepcsere. A szülő legyen az, aki rámágnesezi magát a gyerkőcre, és hangosítsa ki a gondolatait, hogy:
-"Na, így már jó! Ez így is marad! Bár főzni nehezebb lesz így, de megéri. És talán a takarítás is bonyolódik, de bánja kánya!"
1-2 perc után a gyerkőc jó eséllyel kuncogva távolodni kezd. A játék azzal, hogy túltölti a kapcsolódási igényt, segít, hogy a gyermek a közeledés-önállóság közötti egyensúlyhoz visszataláljon.
2. VILÁG LEGVACAKABB CIPŐJE/TÁSKÁJA
Ha távozáskor a gyermekünk belecsimpaszkodik valamelyik fent nevezett dologba (vagy bármi egyébbe, ami rajtunk van), akkor kezdjünk el játékosan bosszankodni, hogy:
- "Nohát. Eddig észre se vettem, hogy milyen nehéz ez a cipő/táska. Hogy tudtam én pont ezt megvenni. Ejnye, szinte fel sem bírom emelni! Micsoda vacak cipő/táska ez!"
3. FONALJÁTÉK
Tegyük fel a gyerkőcnek a kérdést:
"Meg tudjuk mérni, hogy pontosan mennyire tudsz tőlem eltávolodni?" Öleljük át, és kérdezzük meg, hogy így is hiányzunk-e neki. Erre jó eséllyel kuncogva nemet mond. Ekkor adjunk kezébe egy gombolyag fonalat, és kezdjünk tőle centinként távolodni. Újra, és újra kérdezgessük tőle, hogy hiányzunk-e már. (Esetleg ha tetszik neki a játék, akkor olvassátok el Patrice Karst: A láthatatlan fonal című meséjét is).
4. NYOMÓGOMBOS
Elváláskor egy csodafilccel rajzoljatok egymásnak szívet a tenyérbe, kézhátra, amellyel jelezni tudjátok a másik számára, amikor éppen nagyon hiányzik. Elég a szívet megfogni, és a titkos üzenet már be is fut a másik félhez.
5. EGY DARAB BELŐLEM
Elváláskor az is segítség lehet, ha valamilyen személyes dolgunk megőrzésére kérjük meg a gyermekünket. Így egy picit ottmaradunk vele, vigyázhat a tőlünk kapott apróságra.
Ahhoz, hogy harmonikus legyen a közelség-távolság tánca a gyermekünkkel, érdemes a saját tánclépéseinket is kielemezni: ha az elválás miatt esetleg mi magunk túlságosan szorongunk, akkor nehéz összehangolódni, az ő távolodási igényeit nem fogjuk tudni megtámogatni, hanem berántjuk a szoknyánk mellé, megtörjük a ritmust. Ha ezt vesszük észre magunkon, akkor tartsunk egy rövid önvizsgálatot: számunkra mit jelent a szeparáció, milyen érzéseket kelt bennünk.
Táncra fel, érezzétek a ritmust!
Reni