2026.07.19.
Amikor még a nevtanban dolgoztam, a tornaterem a szomatopedagógusok, konduktorok, gyógypedagógusok felségterülete volt. Pszichológustársammal csak a bátorító csoportok idejére merészkedhettünk be a terembe (akkor is csupán a mérete miatt lett belőle átmenetileg csoportszoba).
Amikor bő másfél évvel ezelőtt elkezdtem a dinamikus szenzoros integrációs terápiát, röviden a DSZIT-et tanulni, még finoman szólva is kerestem arra a magyarázatot, hogy mi állhat a "tornaterem-irigységem" mögött
Még tanácstalanabbul álltam, amikor a családom meg a pszichológusi baráti köröm kérdezte tőlem, hogy mit akarok én ezzel kezdeni....
A képzés záró, specializációs modulja adta meg számomra a végső választ arra a kérdésre, hogy:
"Mit keres a pszichológus a tornateremben?"
Az egyik oktatónk, Arató Domonkos magyarázata segített a megértésben.
A DSZIT-terápiánál mindig két szinten zajlanak a történések:
(1) céllal rendelkező mozgás / készségek szintje ÉS
(2) szimbolikus szint: az emlékek, álmok, fantáziák, azaz a lélek síkján.
Ha gyógypedagógus, szomatopedagógus tartja a DSZIT-foglalkozásokat, ő a célokat elsősorban a készségek szintjén tűzi ki, de természetesen nála is bevonódik a szimbolikus rész, de csak járulékos szinten.
Egy pszichológus vezette DSZIT-terápián a fókusz a szimbolikus szinten zajlik, de a munka a céllal rendelkező mozgások szintjén is változásokat eredményez.
Az oktatóink arra biztattak minket, hogy a szülővel való megállapodáskor érdemes jelezni, hogy az alapvégzettségünket nem tudjuk kívül hagyni a tornatermen, így mi a kettőt kombinálva pszichés fókuszú DSZIT-terápiát végzünk.
Hogy én induláskor milyen naivan gondolkodtam erről, azt egy picit később leírom Nektek!
Mindenesetre egy pszichológus vezette DSZIT-terápián célként kitűzhető az önszabályozás javulása, a viselkedésszabályozás és az érzelemtükrözés finomabb módjainak kialakulása.
Ma már azt érzem, hogy nem véletlenül vonzott annyira az a tornaterem. Talán mindig is azt kerestem, hogyan találkozhat a mozgás és a lélek világa, mert a 2008 óta összegyűlt tapasztalatom rendre megmutatta, hogy a gyerekek nem mindig tudnak szavakkal mesélni magukról – sokkal inkább játékkal, mozgással.
Felszabadító tudnom azt, hogy pszichológusként igenis van helyem a tornateremben. Mert néha egy hinta, egy ugrás vagy egy közösen megélt játék olyan ajtókat nyit ki, ahová a szavak önmagukban nem mindig találnak utat.
2024 ősze: Elkezdem a DSZIT-képzést.
2026 nyara: Reményeim szerint kézhez kapom az elvégzésről szóló tanúsítványt.
Induláskor még azt gondoltam, hogy lesz a gyermekpszichológus Reni, a már bejáratott Anyugi-s vonal.
És lesz mellette a Tarzan Tanodás, DSZIT-es Reni.
Nagy műgonddal kiválasztottam ehhez is egy betűtípus-családot, egy vizuális arculatot (ha visszanézitek, volt már korábban pár DSZIT-es posztom, ahol ez a külső design fellelhető).
Most már mosolyognom kell az akkori önmagamon.
Hogy is gondolhattam, hogy ez az "egy testben két lélek" koncepció működőképes lehet.
Hogy is lehetne hétfőn-kedden az egyiket, szerdától péntekig a másikat használnom?
Teljes naivitás volt ez a részemről...
És az, hogy most már mindkettő vagyok, egyszerre, abból jöttem rá, hogy legutóbb, egy DSZIT-es témához képet készítve azt éreztem, idegen a korábban kiválasztott design, sokkal inkább a megszokott betűtípussal, képi világgal szeretném közölni a gondolataimat.
A gyermeklélektan, a játékterápia és a szenzoros integráció már nem külön utak bennem, hanem ugyanannak a történetnek a részei. Nem két külön Reni lettem. Szerencsére!
Bennem is megtörtént az integráció.
Szeretettel,
Reni